van benn még valami, talán érdem
üveggel letakarva
hadlássam, de el ne érjem.
ha kell betöröm, megfagyasztva magam,
pániktól szilánkoktól,
bekrakkol az agyam
néma kinn hagyott, magában énekel,
és mi halljuk, de senkit nem érdekel,
nem érdekel
talán tudnék valamit mutatni, valami újat
de gödörböl nézegetek
feltünök a felszínhez jutva.
nem halljátok, mert némán mondom
de orditás ez nekem
inkább mutogatom
néma kinn hagyott magában énekel,
és mi halljuk, de senkit nem érdekel,
nem érdekel
kell egy terelő, akinek tanitványa lehetek,
hogyha orditok, ö hallja,
és a legjobbakat mondja
tudom, hogy nem mondana igazat, hazudna,
mégsem tény kell
hanem dicséret ami feldúlna
feldúlná az üveget, felszabadulna minden,
hangosan tudnám elöadni,
amit eddig (csak)annak hittem.
a csendes kinn hagyott,
nem hall, de szól nekünk,
és mi rá figyelünk.
ebbe minden benn van amit meg akartam irni, ugyhogy nincs is mit irni. vannak dolgok magamba, amik tudom hogy furcsák, amik sajátosak, amik más mint más de semmibel nem jobb. csak hiába ami jobb lenne, azt ugy kellene feltörni, akkor tudnék mindazt, amiröl most álmodok. de ha feltöröm, akkor miértelme lesz élni? vagy ez vagy az. most hiába mutogatok bármit is kézzel lábbal, sosem érti meg senki, az én hibámból, mert mutogatni máshogy kell. de talán lenne egy valaki aki felnyitja a szemem minden megoldásra, akire öszintén hallgatok, és aki meg tudna dicsérni, aki felnött, és tudnám hogy elnagyzolja a dolgot de igazat mondd, onnantól lehet minden rendbe menne.
